Bella István: Világot írni

 

Köveket hoztam haza Szibériából
meg nyírfakéregéjt, s pár száműzött virágot
lepréselve egy könyvben; hósivatagából
kivesztek a szavak, s csak a télláncolt virágok
kihűlő teste hagyott valami fagymaszat
írást maga után...
                            De bárha kiszakadt
lélegzeted a szó, nem magát a világot
akartad írni mindig: fa-fát, láng-lángot,
a lehetetlent, tilos- és hiánymagadat?!

Írnék én nyírfakéregre is, ha azt lehet.
Mint a fegyencek. De bárha nyárfa lenne
- én, boldog - minden versem. Megéli a telet,
s élő fény marad minden levele, sejtje.
Ükére üt vissza: az emberi nemre,
így előre: az egyetlenegyszer egyre
- rám, rád, őrá - ki milliárdszor lehet,
de csak most él, most hal, és most szeret,
végtelenét a mostba lehelve.

És mentem ott. Ég alatt. Föld felett.
Hogy megtaláljam. Ne hagyjam a földben.
De nem moccant. És nem adott jelet.
És nem mozdult egyetlenegy göröngy sem.
Csönd és napfény zuhogott. Fölöttem
homokpergő ég, napsárga márga.
Körben a tajga. Némán. Szuronyos-zölden.
Mint rettenetes, fölzúgó kaszárnya.

Ezután csak nyárfáim szeretem.
Az októberes fákat. Csontmagányuk.
Szikkadt mosolyuk. Őszös, levéltelen
lombjaikat. Szájtalan susogásuk.
Ezután csak csontjaik ölelem.
Akár a földben ölelném apámat.
Porlik az idő. Malmok: könyörtelen
kötvények s rigók bérlik koponyámat.

Azt szeretném, ha nem lenne szavam
semmire sem, és minden megénedne.
A csönd, ha csönd, konduljon hangtalan
de üsse át a földet harangnyelve.
Kongat a szív is, öröklét-telente
az emberéjben, ha ég-föld máglyapiros...

Dobd el, emberfia, a versem! Kezedben
füstöl, föllángol, ég a papiros.